A diófa

Egy diófáról fogok írni. A történet minden szava igaz. Nem csak kitaláltam. Nem metafora.

A diófát egy férfi ültette bő harminc évvel ezelőtt. Ez a férfi elment már. Nincs itt. Most lesz öt éve, hogy meghalt. A szomszédom volt.

A halála utáni tavaszon a felesége embereket hivatott. Kivágatta azt a fát. Az erdész, aki kivágni jött, az asszonynak, a férfinek is régi ismerőse volt. Csak állt egyik lábáról a másikra. Csak tipródott, de hát ez egy gyönyörű, ez egy életerős fa, ez elélne még … nagyon-nagyon sokáig … Csak egy asszony hozhat ilyen döntést…, mondta aztán keserűen, és kivágta azt az óriási fát.

Hirtelen megváltozott a kert. Világos lett. Tágas.

Másnap reggel, mikor a gyerekeket ébreszteni mentem, ahogyan mindig, kinéztem az ablakon. Nem volt ott a fa. Csak egy széles, lapos, kerek tönk. És a könnye, vagy a vére volt, nem tudom, de nagyon sokáig csordogált még belőle valami. És a tönk közepén egy gyertya állt. Csonkig leégve.

Nem tudom, hogy nem késtünk el aznap reggel. Nem tudom, valóban könnyeztem-e. De belül igen. Belül sokáig sírtam.

Pedig nagyon rossz helyen volt az a fa. Közvetlen a kerítésünk mellett. A lombja fele a mi kertünket takarta. A szél mindig felőle fújt. A diója picike volt, édes, papírhéjú. Ha kettőt a tenyeredben összeszorítottál, már roppant is, már ehetted is. Sok lehullott diót összeszedtem. És a szomszédasszony is mindig adott egy kosárral. De mikor volt nekem időm ennyi diót megpucolni? Vagy mikor volt kedvem? Ettük, eszegettük egy darabig, az uzsonnás dobozokba is mindig került, jó az agynak, mondtam, és ennyi biztonság már elég is volt, aznap könnyű volt mindenkinek a matek doga. De a nagyját a molyok ették meg. Meg a kutyák. Ők avasan is szerették. És a levelek. Savasak. Nem komposztálhatod őket. Külön kellett gyűjteni, talicskázni, zsákba rakni. Soha egy szót sem szóltam érte. Szeretem a szomszédaimat. A fát is szerettem. De a szomszédasszonyom látta. Tudta, hogy sokat vagyok egyedül. Ő is egyedül maradt. A diófa levelei az ő ereszét is eldugították. A létra pedig egy özvegyasszonynak nagyon magas. Kivágatta azt a fát. Azóta is siratja.

Október végén lesz öt éve, hogy a férje meghalt. De most hideg van, fúj a szél, és a felhőktől nem látni az eget. És tegnap egy diófáról írt itt valaki. És én gyászolok. Egy fát, egy férfit. Gyertyát gyújtok. Gyertya vagyok. Forrón csöppen le a viasz az oldalamon. Égek a diófáért, a férfiért, és minden asszonyért, aki dönt.

És két évvel ezelőtt egy kicsi vessző kezdett el nőni a diófa mellett. A keskeny résben, a kerítés és a tönk között. Nem dió. Valami elvadult őszibarack. Kivágom majd, mondja a szomszédasszonyom, csak a barackot, azt még várjuk meg. Csak, hogy az íze milyen… Szép nagy barackokat hozott idén a kicsi fa. Gömbölyűeket, de kicsit keserűt. Van az ittenieknek valami szava erre a barackra. Nem emlékszem rá. Nagyon szeretik. Kaptam belőle egy kosárkával. Kivágom majd, mondja a szomszédasszonyom. És a fácska már most átlóg hozzánk. Minden reggel hozzáér az autó tetejéhez az egyik ága, mikor a kertből kitolatok. A szomszédasszonnyal minden nap találkozunk. Csak nézünk egymásra, szomorúan, a kerítés fölött, ugyanarra gondolunk, és nem tudjuk, mit is csináljunk.

Reklámok

… végre…

Nagyon fura volt a tegnap reggel, köd volt, nem vészes, minden látszott, csak olyan fátyolos lett az egész, de mégis köd, és ősz lett, hát megjöttél, te rohadt ősz, most már visszavonhatatlanul, gondoltam, ezen már nincs mit szépíteni, és az út menti fák is mintha tegnapról mára lettek volna ilyen narancssárgák, ilyen vörösek, mint egy róka, olyan vagy, gondoltam, de rosszul tettem, mert a róka, az nekem kis herceg, és ez a rohadt ősz rögtön suttogni kezdett a fülembe, hogy felelős lettél, meg, hogy ha négykor jössz, én már háromkor várni foglak, meg hogy vannak-e a bolygómon vadászok, ja és tyúkok vannak-e, hát, semmi sem tökéletes, így az ősz, én meg csak, szállj már le végre rólam. És bal oldalt a Nap egy elképesztően rózsaszín félkör volt, teljesen szabályos, csak a fák a dombtetőn, azok haraptak bele valami mintát, a gyerekek meg majd kiestek a kocsiból, úgy mutogatták, hogy milyen gyönyörű, én meg csak, magamban persze, hogy micsoda istenverte giccs, mekkora átverés. Aztán kiszálltak az iskolától nem messze, a Legkisebbel ketten maradtunk, menjünk egy kört, hagyjuk a hátunk mögött ezt a ködöt. És beraktam egy random lejátszási listát, nem a saját zenéimből, csak úgy találomra, Quimbyvel kezdődött, ez pont jó lesz. Nem kanyarodtam az erdő felé, hanem neki az országútnak, szigorúan kelet felé, szemben a Nappal. A legkisebb nyöszörgött, nem látok, anya, nem látok, én meg, hát pont ez a lényeg, szűküljön csak résnyire a külvilág, legyen a fénytől majdnem átlátszatlan a szélvédő, hátha akkor nyár lesz megint kicsit, te meg fordítsd csak szépen oldalra a fejed. És szólt a zene, és minden szám hozzám szólt, és magyar volt az összes, egy se angol, nehogy véletlenül elmulasszak egy-két szót. És ahogy követték egymást az együttesek, úgy követtem őket én is, és voltam szomorú, boldog, dühös, sőt szerelmes is, csak békésnek lenni, az nem sikerült. Mire hazaértünk, már hétágra sütött a Nap, nyár az nem lett, de gyönyörű volt, fényes, magával ragadó, a hangulataim jöttek-mentek, csak nyugalom, csak pihenés nem volt sehol. A ma reggel az egész más volt, sűrű volt a köd, tejszerű, az előttem lévő autó meg még lámpát sem kapcsolt, semmilyet, csak egy sötétebb folt volt az úton, kontúrok nélkül, hiába villogtam neki, nem értette, talán nem is látta. Az iskolánál a nagyok ki, mi meg ketten haza, persze nem egyenesen, és helyenként már-már felszállóban a köd, olyan öt-hat méter magasig minden tiszta, fölötte meg felhőben a mindenség. A Nap már átlátszik, bele lehet nézni az arcába a csak a törzsük feléig látható fák fölött, ez teljesen valószerűtlen, ez a kép, gondolom, ilyennek nem is lehetne lennie, aztán megint teljesen besűrűsödik, minden fehér, csak a belenézhető Nap előttem, felettem, és ez olyan intim, ez az elbújva, csak mi ketten, csak te meg én, gondolom, ez olyan ismerős, hogy megnyugszom tőle. És akkor megtörténik. Ez folyékony, ez az érzés, végigömlik bennem, mintha melegvízzel teli szivacsot szorítanék a homlokomhoz, és a víz csorog a le a szemhéjamon, az arcomon, végig le a bőrömön, nem égetőn, hanem pont jó melegen. És én vagyok a víz is, a forró vízzel teli dézsa is, meg ez a szoba, itt senki meg nem láthat, meg az ablaküvegen beáradó napfény, a libabőr, és lassan enged a feszültség a bőröm és víz között, párologni kezdek magamból, szinte hallom a hangját, egy halk sercenés, egy pici pukkanás, mint mikor kipukkan egy buborék, szinte nincs is, olyan halk, és csak párolgok, csak terjedek, csak távolodom halkan, lassan, magam, magamtól.

Úristen, mennyire kellett ez már.

fék

Egyik reggel két elintézendő dolog között volt egy félóra szünet, a városban kóricálni nem volt épp kedvem, hazamenni meg nem volt elég idő, hát a Legkisebbel együtt én autókázni mentem. A legkedvesebb útszakaszom előtt, ahol erdőn, meg szűk völgyi réteken keresztül visz az út, és ahol én átzúdulni szeretek, hogy belém folyjon, belém olvadjon a táj, az aszfaltcsík tekergése, a moccanások, vibrálások, a színek, itt utolértem egy kocsit. Aranyszínű is volt, meg Renault is, mint az a korábbi, amelyikről már írtam, amelyik egyszerre zúdult velem, amelyikkel akkora élmény volt az a pár perc, amíg egyfelé vitt az utunk. Ez itt előttem, nem zúdult sehova, hatvannal kecmeregtünk az országúton, és én tényleg nagyon szeretek vezetni, én ezt élvezem, nem nagyon szoktam semmin kiakadni, nagyon ritkán vagyok türelmetlen, én nem veszekszem. De most szerettem volna menni nagyon, és éreztem hogy lassan feszült, hogy dühös leszek. Itt kanyar jön kanyar után, itt nincs elég hosszú egyenes, itt előzni nagyon hosszan nem lehet. Hadd menjek már, hadd siessek, gondoltam most már mérgesen, és akkor halkan megrebbent bennem valami, egy sejtelem, egy furcsa nyugalom, hogy jólvanna, akkor legyen így, akkor legyen lassan, akkor megnézem a te szemeddel. És gyönyörű ez a táj így is, ez a völgy, ez a rét mindig elvarázsol, és így, hogy itt vagy előttem, gondoltam, itt vagy a szemem sarkában, egy picit még oldalra is nézhetek. És néztem is, és gyönyörködtem, és akkor egy pár autó jött velünk szembe, és előttem a Renault fékezett, nekem is fékeznem kellett, és akkor megint majdnem mérges lettem. Már elkezdődött bennem, a “ de tényleg, minek ülsz autóba, ha ennyire félsz”, de már végig nem ért ez a gondolat, mert akkor már határozottan éreztem az előttem lévő autóban ülő ember félelmének a szagát, és milyen ismerős is ez, ez a szag, de hiszen én bűzlök, ez a félelem az enyém. Tudom ám, milyen az, ha sem a gyalog, sem a biciklin, sem a busszal nem működik, ha egyszerűen csak kézenfekvő hogy autózni kell, akkor is ha jönnek szembe, akkor is, ha majdnem megbénít a félelem, már menni kell, ha el akarok érni valahová, akár csak a következő faluig, vagy lehet, hogy cél nélkül, mindig csak előre, mert már túl sok van mögöttem, már megállni nem lehet, a “visszafordulási pont” elmúlt már réges rég. És az órára néztem, és nézd csak, ez már kilencven, itt már simább az út, és akkor én is megnyugodtam, oké, látom, hogy már te is jól vagy, látom, hogy most már jó neked.

És dehogyis fogok én valaha is morogni egy felvillanó féklámpa miatt, tudom, milyen a félelem. Én is ismerem.

Aludtam,

ma éjjel aludtam, az ébresztő hangjára ébredtem fel, és, ha kimondottan nem is ÖRÜLTEM neki, mindenesetre meghatódtam, hogy ő volt az éberebb ma hajnalban. És nagyon furcsákat álmodtam, azt hiszem sírtam is, igazából is pityeregtem félálomban az éjszaka közepén, és arra ébredtem fel reggel, hogy el kell mondanom. El is fogom majd, annak, akit illet, nem itt, mert igazából így az életemből kiragadva, sem értelme, sem tanulsága nincsen, még csak nem is érdekes. Az fogott, az rendített meg inkább, hogy mennyire el szeretném mondani. Nem csoda, hogy ekkora mákony az internet, mert ez ilyen erős bennünk, ez a hallgass ide, figyelj, érezd amit én, érezz velem. És igen, ez sokszor elmegy rossz irányba, csak lájk vadászat, csak az ego önünneplő eszköze, de azért én azt hiszem, hogy a kitárulkozás utáni vágy nagyon ősi, nagyon tiszta dolog. Talán nem is más csak egy emlék, hogy volt már így, van ilyen, van az a hely, ami nem itt, és nem most, ahol nicsenek is szavak, nem is értelmezhető ilyen tompítása az érzelmeknek, csak vagyunk, együtt, de lehet, hogy minden EGY, és amit én érzek, az a tiéd, vagy inkább mind érezzük ugyanazt, vagy lehet, hogy mindannyian én vagyok.

Volt nekünk,

egy icipici házunk, még nagyon régen, Gödöllő mellett, azt a házat én választottam, én nagyon szerettem, ahogy megláttam, tudtam, hogy ő az. Egy építész barátunk jött nekem segíteni, ez egy vicc, mondta, ezt meg ne vedd, ezzel ez, meg ez, meg ez lesz. És igaza lett mindenben, persze megvettem a házat, és lett vele ez, meg ez, meg ez is, és még annyi minden más. De gyönyörű volt az a kis ház a maga nemében, sehol nem voltam annál otthonabb, talán 60 négyzetméter lehetett, ha a teraszból lekerített pici üvegezett verandát is beleszámolom. A terasz. A terasz közepén egy körtefa állt, pontosabban egy körtefa állt egy képzelt terasz helyén, ezt nem vághatjuk ki, ez itt él, itt volt mielőtt idejöttünk, legyen itt miután elmegyünk. Az építész barát egy szót se szólt, legyintett, minek is, csak rajzolt, rajzolt. És lett a házhoz pici terasz, a köldökében fa, és most utólag, csakis utólag, azt érzem, ez a terasz nagyon én vagyok. Persze a körtefa mindig útban volt, nem lehetett kitenni tőle egy rendes asztalt, és mindig potyogott róla valami. Tavasszal virág, nyáron a túlérett gyümölcs, ősszel a levél. És mégis, talán a legromantikusabb dolog volt az életemben az a terasz, egy önvallomás, ez vagyok én, zsaluk közt négyszög beton, a kő erezete a hátamon, és egy fa nő ki belőlem, hogy a szívemből, vagy a hasamból, nem tudom, sokszor nem tudom, honnan erednek belőlem a dolgok, csak érzelem-e, csak a mostra egy válasz, vagy valami régebbi, valami mélyebb, valami több, hogy meg kell-e zaboláznom, vagy csak megcsodálnom, csak beletörődnöm. Ez a közepemből nő ki, ez a fa, legyen akkor a köldök, és szép a virága, persze, nagyon, de végül csak a partvis seperi le, seperi félre, a gyümölcse finom édes, de lehullik, cefreszagú tőle az egész kert és jönnek rá a darazsak, aztán meg az a rengeteg levél, napról napra, szedheted hetekig, pakolhatod, hányhatod a komposztra. Télen meg, télen csak állok meztelen, egy nyár emlékébe belefagyva, csak vesd le rajtam a cipőd, peregjen le róla a sár itt kinn, csak tiszta lábbal lépj be a házba.

Bánatmadár

Ma reggel még félálomban feküdtem az ágyban, mikor meghallottam a lépcsőn lefelé caplató meztelen talpacskákat. A Kétéves bejött hozzám a szobába és egy nagy kék madártollat dugott az orrom alá.

– Anya! Csibe! – suttogta, mintha ugyan zavarni nem akarna, de emellett a tény mellett se lehetne elmenni szótlanul.

– Nem csibe. – morogtam, de tudtam is már rögtön, hogy hiba volt. Ellenkezni. Egy kétévessel.

– DE! CSIBE!!!

– Jó, akkor csibe. – fordultam a másik oldalamra, bízva abban, hogy még van remény, még alhatok.

– Nem csibe! – érkezett meg a Nagyobbik is – Anya, mi ez?

– Griffmadár. – próbálkoztam, hátha. Hátha ráharapnak és békén hagynak egy kicsit.

– Honnan tudod?

Hát, jó. Nem alszom.

– Láttam tegnap, amikor elhúztak a ház felett.

– A griffmadár nem ilyen. Nem kék. De akkor mi ez?

Néztem az óriási kék madártollat, ki tudja a lakás melyik kőzetrétegéből került elő. Honnan a bánatból tudjam, mi ez?

– Bánatmadár. – böktem ki.

– Az meg mi?

– Ott lakik az is a griffek mellett.

– Hol?

– Hol – hol? Hááát… Az üveghegyen túl, van az a nagy sziklás hegycsúcs, mindig egy felhőbe ér a teteje, ott.

– És mit csinál? Mit eszik?

Na, erre  már feltápászkodtam, a Kétéves már rég két szobával arrébb valami autókkal berregett, de ez itt, ez a lánygyerek, ez ült az ágyam szélén, tágra nyílt szemmel, és hallgatott.  Tudtam, nem ereszt.

– Bánatot. Bánatot eszik.

– Azt meg hogy?

– Hát, azt úgy, – vakargattam a fejem, de kezdett tetszeni a játék – hogy, ha  nagyon szomorú vagy, és meguntad már a szomorkodást, elhívhatod. Ha ideér, ide ül melléd az ágy szélére, vagy a fotel karfájára, de lehet, hogy a karnisra száll. Ahol épp kényelmes neki.

– És megeszi a bánatot?

– Meg ám. Mikor ideér, még egész kicsi, alig nagyobb, mint egy ping-pong labda, de van olyan pici is, mint az a zöld legó az asztalon. Aztán egy ideig csak figyel, nézeget csendesen, az ágy széléről, vagy a fotel karfájáról, vagy a karnisról, attól függően, hogy hol talált kellemes helyet magának. Ha megérzi a bánatod illatát – márpedig megérzi, nagyon jó szimata van hozzá – változni kezd. Ha nagy, dörmögő, barna bánatod van, sárga lesz, zöld szemű, piros csőrű, citromillatú. Ha a bánatod vörösen fortyogó, akkor olyan lesz, mint a madártej. Vajszínű, fehér pamacsokkal a feje tetején, egészen édes, finom vanília illattal.

– És ha szerelmi bánatod van? – kérdezi a lányom, és igen, tudom, kire gondol, elment régen az oviból az a fiú.

– Ha szép, édes-bús szerelmi bánatod van, akkor ő is tarka lesz, illatozó, mint az őszi erdő. És megeszi a bánatot. És a színét is megeszi. Ahogy fogy a bánat, úgy nő, úgy változik a madár.

– És ha mindet megette?

– Ha mindet megette, elrepül.

– És ez a toll az övé?

– Igen, az övé. Mindig hagy valamit emlékbe. Hogy tudd, hogy minden bánat kifakul és megszépül egyszer. És, hogy gyönyörködhess benne. Pici bánatnál picinyke ajándékot hagy, nagynál nagyobbat, óriásinál, hát, valami egészen hatalmasat.

– Ezt neked hagyta?

– Igen.

– Jó nagy toll. – mondja a lányom, és bebújik mellém a paplan alá. Egészen hidegek a lábacskái. Megborzongok tőlük.

– Az ám. Jó nagy. És milyen… kék.

úgy fáj ez

úgy fáj ez, mint üres gerlefészek

mint esőn felejtett kismotor

egy elgázolt kutya az út mellett

egy újraolvasott Pilinszky sor

.

úgy fáj ez, mint héten az a hat nap

mint újsággal tapasztott ablaküveg

úgy fáj, mint szavak, ha elakadnak

mint tacskó kiásta rókaüreg

.

úgy fáj ez, mint levél fel nem tépett

mikor vasig hasadnak csillagok

mint a halál, mit nem előz élet

mint a szívem, amit nálad hagyok